emberi méltósághoz való jog
Minden ember feltétel nélkül és egyformán jogosult arra, hogy vele emberhez méltó módon, emberi minőségét, annak kivételes értékét szem előtt tartva bánjanak. Ezt a különleges jogi státuszt veleszületett emberi méltósága és ennek jogi védelme jelöli ki. Az emberi méltósághoz való jog minden olyan bánásmódot tilt, amely semmibe veszi az egyén személyiségéből fakadó értékeket.
Az emberi méltóság védelme a második világháborút követő nemzetközi emberi jogi törekvések révén a demokratikus jogállami értékrend középpontjába került. Főként a diktatúrák embertelenségeivel szemben fogalmazódott meg és vezetett oda, hogy a XX. századi nemzetközi emberi jogi egyezmények, a rendszerváltó európai alkotmányok – elköteleződésüket hangsúlyozva –alapjogi katalógusaik élén szerepeltetik az emberi méltóság feltétlen tiszteletben tartását.
Az államok ily módon a jogi dokumentumokban is kifejezésre juttatják, hogy az emberi jogi aktusoknak az emberi méltóság olyan abszolút határt szab, amelynek átlépése soha semmilyen körülmények között nem igazolható. A méltóságvédelem elvont követelményének konkrét jogi következményei nem mutatnak egységes képet a különböző jogrendszerekben.
A magyar jog az emberi méltósághoz való jogot az általános személyiségi jog egyik megfogalmazásának tekinti, olyan „anyajognak”, vagyis szubszidiárius alapjognak, amelyet a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható (8/1990. (IV.23.) AB határozat). A magyar alkotmánybíróság az állami hatalomgyakorlás fontos határaiként azonosította többek között az egyén jogát a testi integritáshoz, az önrendelkezéshez, az általános cselekvési szabadsághoz, a személyiség szabad kibontakoztatásához, illetve az önazonossághoz, vagyis a szabad identitásvállaláshoz. (L. még: identitásvállalás szabadsága, identitáshoz való jog.)