Védőhatalom és a kisebbségek
A nemzetközi jogban különös érzékenység jellemzi azt a helyzetet, amikor egy állam úgy értelmezi önmagát, mint a másik állam területén élő, a vele azonos nemzetiségű kisebbségek védelmezője (védőhatalma). Ilyen helyzetek könnyen nemzetközi konfliktusokhoz vezethetnek. Európában a kérdés először a reformáció után jelent meg, amikor felbomlott az államok felekezeti egysége. A katolikus és protestáns fejedelmek nem ritkán megpróbálták a más országokban élő katolikusok vagy protestánsok védelmezőjeként fellépni. A kérdés új megvilágításba került az Oszmán Birodalom 18. századi visszaszorulása idején. Az egyes európai államok (Ausztria, Franciaország, Oroszország stb.) sokszor beleírták a törökökkel kötött békeszerződésekbe azt a záradékot, amelyek értelmében magukat az oszmán területen élő ortodox vagy római katolikus keresztények védelmezőjeként léphettek fel. A nemzetállam eszméjének 19. századi megjelenésével előtérbe került a saját külhoni nemzettársakkal kapcsolatos pártfogói, véd hatalmi szerep is. Az I. világháború utáni békeszerződések, mely eredményeként jelentős közösségek, köztük a magyar nemzet harmada, kerültek kisebbségi helyzetbe, az új közép-európai államok határainak kialakítását a kisebbségek jogainak biztosításához kötötték, a Népszövetség keretében. A kisebbségvédelmi rendszer működésének hiányosságai az érintett kisebbségek, majd anyaországok elégedetlenségét is kiváltották. Ez főleg az 1930-as években vált érzékeny kérdéssé. Akkor ugyanis a náci Németország megpróbált úgy fellépni, mint a kelet- és Közép-Európában élő németek természetes és jogi védelmezője. Ezt a szerepkört németül Schutzmacht-nak neveztek. Mindez viszont a más államok belügyeibe való beavatkozásra adott indokot. Ez különösen Csehszlovákia és Lengyelország esetében volt problematikus.
A második világháború után emiatt sokan bizalmatlanok lettek az anyaországok szerepével a kisebbségvédelemben, az I. világháború utáni kisebbségvédelmi rendszert felszámolták, sőt, maguk a kisebbségi jogok és a kisebbségek is gyanússá váltak. Európában csak az Osztrák Köztársaságnak sikerült úgy fellépni, mint az Olaszországban élő őshonos dél-tiroli németajkúak védelmezője (védőhatalom). E koncepció alapjául a Karl Gruber osztrák külügyminiszter – Alcide di Gasperi olasz miniszterelnök párizsi szerződése szolgálta, amelyet 1946. szeptember 5-én kötöttek és a szövetséges hatalmak és Olaszország közötti 1947. február 10-i békeszerződés mellékletét képezte. Ez a bilaterális egyezmény képezte alapját az olaszországi német ajkú közösség jogai szabályozásának, Dél-Tirol korlátozott autonómiát kapott, melyet osztrák részről az állam függetlenségének 1955-ös helyreállítása után kétoldalú tárgyalások útján szerettek volna kibővíteni. Az osztrák diplomácia az egyezményre hivatkozott kétoldalú kapcsolatokban és az ENSZ szervei előtt, amikor a dél-tiroli németek jogvédelme érdekében lépett fel a háború utáni évtizedekben. Az ENSZ Közgyűlése határozataival (1960,1961) tárgyalásokra ösztönözte Olaszországot és Ausztriát ezzel hallgatólagosan elismerte Ausztria jogát, hogy a párizsi szerződés alapján gondoskodjon a dél-tiroliak sorsáról. A konfliktus kiélesedése után 1969-ben megállapodtak a dél-tiroli kisebbség javára kötött “csomagmegállapodásokban”. 1992 nyarán az osztrák kormány nyilatkozatban ismerte el, hogy az olasz kormány végrehajtotta a csomagot. 1996-ban Ausztria és Olaszország arról tájékoztatta az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy kölcsönösen kielégítő megoldást találtak. Az osztrák politika sikere ellenére ebből Európában nem született új doktrína. Más kérdés a határon túl élő kisebbségi helyzetben élő közösségek és a diaszpórában élő nemzettársaknak adott jogok problémája és a nekik adott támogatások. Ez főleg 1989 után vált elfogadottá. A védőhatalom kifejezést azonban az anyaországok is kerülik, mert ez a fogalom most is vitatott és érzékeny.