Kitok v. Svédország
Az 1988-as Kitok v. Svédország ügyben az →Emberi Jogi Bizottság a →kisebbségi hovatartozás kérdésével foglalkozott. Az →őslakos népek jogai szempontjából is jelentős döntés leszögezi azt a tételt, miszerint egyének nem hivatkozhatnak a →Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (PPJNE) 1. cikke szerinti →önrendelkezési jogra. Ivan Kitok, egy számi etnikumú svéd állampolgár azt állította, hogy formális kizárásával a számi közösségből megfosztották őt a rénszarvastartáshoz való ősi jogától, és ezzel a PPJNE 27. cikkében foglalt azon jogától, hogy kultúráját csoportjának más tagjaival együttesen élvezze. A panaszos nem vitatta, hogy hatékony intézkedésekre van szükség a rénszarvastenyésztés jövőjének és azon személyek megélhetésének a biztosításához, akiknek ez a tevékenység az elsődleges bevételi forrása. Svédország e célokat azáltal kívánta elérni, hogy a rénszarvastenyésztés jogát a számi falvak (Sameby) tagjaira korlátozta, míg a Sameby-tagságról maga a számi falu döntött. Az Emberi Jogi Bizottság kétségeit fejezte ki a számi etnikumú személyek tagságát érintő törvényi korlátozásokkal szemben, különösen az objektív etnikai kritériumok figyelmen kívül hagyása miatt: „a törvény bizonyos ismérveket ír elő az etnikai kisebbség életében való részvételhez, amelynek folytán [előfordulhat, hogy] egy számi etnikumú személyt a törvény értelmében nem tekintenek száminak… [A]z objektív etnikai kritériumok figyelmen kívül hagyása a kisebbségi tagság megállapításánál, valamint a vonatkozó szabályok Kitok úrra alkalmazása aránytalan lehetett a törvény által kitűzött legitim célokhoz képest”. Mégis, a →Lovelace v. Kanada ügy ratio decidendijét követve és az eset összes körülményét mérlegelve a Bizottság nem állapította meg a 27. cikk sérelmét, mivel úgy találta, hogy a kisebbséghez tartozó személyek jogainak korlátozását észszerű és objektív indokok támasztották alá, és a korlátozás szükséges a kisebbség mint egész életképességének és jólétének fenntartásához.