1989 utáni erdélyi magyar autonómiatörekvések
Az erdélyi magyar autonómia kérdését a kommunista diktatúra 1989 végi bukásakor vetette fel újra a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezeteként fellépő Romániai Magyar Demokrata Szövetség, kinyilvánítva a magyar önrendelkezés igényét. A korábbi elképzelésekből is merítve az évek során számos javaslat és törvénytervezet született, amelyek a területi és a kulturális önkormányzatiság elve alapján kívánták rendezni a magyar kisebbség helyzetét Románián belül, többnyire egy átfogó közigazgatási reform keretében (lásd például az 1992-ben elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatot). E koncepciók elsődleges célja a magyar kisebbség egyenjogúságának és etnokulturális reprodukciójának a biztosítása, szemben a centralizációval és asszimilációval járó román nemzetállam-építéssel. Az 1990-es évek második felétől azonban az RMDSZ kormányzati szerepvállalásai háttérbe szorították az autonómiatörekvéseket, helyükbe pedig a politikai integráció, a párhuzamos intézményépítés és a fokozatos jogbővítés stratégiája lépett. A magyar autonómia ügyét 2003 után tűzték ismét napirendre új – magyarországi támogatással – megalakult szervezetek (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Székely Nemzeti Tanács). Ezek Románia euroatlanti integrációjának kontextusában szerették volna elérni az önkormányzat megadását, ám erőfeszítéseik nem jártak sikerrel. Az etnikai alapú (elsősorban a magyar többségű székelyföldi régióra kiterjedő) önkormányzat mellett regionális, transznacionális elképzelések is megfogalmazódtak, egyes tervezetek készítői pedig az európai modelleket is felhasználták. Noha az erdélyi magyar érdekképviselet kezdettől fogva elutasította az erőszakot, és a többséggel való megegyezésre törekedett – számítva a nemzetközi fórumok támogatására (és nyomására) -, román részről mindmáig mereven elzárkóznak az “egységes nemzetállam” eszméjének feladásától, az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket pedig érdemi vita nélkül vetik el mint a magyar nacionalizmus és szeparatizmus megnyilvánulásait.