etnopolitika Európában
A többkultúrájú országokban kialakult etnopolitikai modellek – céljukat tekintve – a különbségeket megszüntető vagy a különbségeket menedzselő eljárásúakra különíthetők el. Az előbbiek legszélsőségesebb formája a népirtás, amikor is a hatalmi erő egy közösség biológiai reprodukcióját akarja lehetetlenné tenni (pl. a törökországi örmények megsemmisítése, a holokauszt, a bosznia-hercegovinai vérengzés).
Az etnikailag homogén területek kialakítására irányuló másik típusú politikai törekvés egy országból a más nemzetiségű – kisebbségi – közössége(ke)t tömeges telepítéssel akarja eltüntetni. Ez történhet internálással, kitelepítéssel, lakosságcserével, a népesség kivásárlásával (pl. a görög–török lakosságcsere, a második világháború alatti és utáni számos kitelepítés, a romániai zsidók és németek „kiárusítása”).
Nehezen szétválasztható etnopolitikai stratégia az integráció és az asszimiláció. Az etnokulturális különbségeket mindkét esetben az érintett közösségeket összefoglaló közös azonosságtudattal kívánják felülírni. Az integráció célja egy közös állampolgári identitás (alkotmányos patriotizmus) dominánssá tétele, míg az asszimilációs stratégia a különbségek eltüntetésére helyezi a hangsúlyt a meghatározó etnikum (pl. angol, francia) kulturális azonosságának általánossá tételével, vagy egy új, megkonstruált identitás (pl. szovjet, jugoszláv, belga) révén. Ennek érdekében szorgalmazza a közös intézményeket, a közös iskolákat, a közös nyelvhasználatot, a vegyesházasságokat. Ez a gyakorlat ellentétes a kollektív jogok elismerésével és az etnikai pártszerveződések törekvéseivel.
Az egymástól eltérő kulturális közösségek feszültségeit elfogadó, azt kezelni, és nem felszámolni szándékozó gyakorlati megoldások közül a legelterjedtebb az egyeduralmi gyakorlat, amelynek lényege, hogy a domináns nemzet által irányított államigazgatás nem engedi a nemzeti csoportok közötti konfliktusok kiéleződését. A problémát a nyelvhasználat különböző szinten való biztosításával kezeli, a politikai érdekvédelmet – amennyiben az képes intézményesülni – az állam ellenőrzése alatt tartja (pl. az Osztrák–Magyar Monarchia, az Egyesült Királyság és az ír kérdés, a „lenini” nemzetiségi politika, Spanyolország és a katalán, ill. a baszk kérdés, a jugoszláv önigazgatási rendszer).
A döntőbíráskodás az etnikai feszültségek kezelésében kiterjedhet a külső és a belső bíráskodásra, a konfliktusok „nemzetközi összefogás útján történő kezelésére”, vagy önjelölt hatalmak válságövezeteket stabilizáló erőszakos beavatkozásaira. A döntőbíráskodás hatékonysága attól függ, hogy mennyire sikerül a konfliktus szereplőinek bizalmát elnyerni. A belső döntőbíró szerepét valamely köztiszteletben álló személy vagy különböző intézmények vállalhatják (például egy politikai vezető, Legfelsőbb Bíróság, regionális kormányzat). Ha a belső döntőbíráskodás lehetősége nem adott, akkor kerülhet sor a külső vagy nemzetközi döntőbíráskodásra, amely megvalósulhat egyetlen ország vagy szélesebb nemzetközi fellépés keretében (például Ciprus, Bosznia-Hercegovina).
A szubszidiaritás elvének – mely szerint a politikai döntéseket minél alacsonyabb szinten, az érdekeltek minél szélesebb körű bevonásával kell meghozni– gyakorlati megvalósítása az etnopolitikai gyakorlatban a kantonizáció (Svájc). Ennek alapját az etnikailag homogén, politikai hatalommal rendelkező kantonok képezik. Ezek a korlátozott szuverenitással bíró különböző etnikumú egységek közvetlenül kapcsolódnak a központi kormányzathoz.
A föderatív rendszer feltételezi az olyan különálló egységeket, amelyek általában nagyobbak a kantonoknál, írott alkotmányuk és kétkamarás parlamentjük van (Belgium, Kanada). A kantonizáció és a föderatív berendezkedés között lehet elhelyezni a területi autonómiát mint megoldást.
A konszociációs modell az etnikailag plurális társadalom intézményesítése, amelyben a különböző csoportok (mint társadalmi-kulturális pillérek) egyszerre őrizhetik és fejleszthetik közösségi azonosságtudatukat és kultúrájukat, érvényesíthetik szabadságjogaikat, és társnemzeti viszonyban állnak egymással. A hatalmi aszinkron következményeit és a társadalmi-gazdasági marginalizációt az etnikai elitek folyamatos alkufolyamatokban kialakított megegyezései minimalizálják. E modell feltétele a széles politikai nagykoalíció megléte, az etnikai arányok érvényesülésének biztosítása a munkaerőpiacon, a közszolgáltatásban, a költségvetésben és a nyilvánosságban, a közösségi autonómia, amely biztosítja, hogy a közösségek önmaguk dönthessenek saját ügyeikben, és a kisebbségek alkotmányos vétójoga. (L. még: kisebbségi marginalizáció.)