Honfitársi és diaszpóra klauzulák az alkotmányokban
A külföldön élő honfitársak és nemzettársak iránti felelősségre vonatkozó utalások az egyes alkotmányok szövegében. Az ilyen típusú záradékok főleg a kelet és közép-európai alkotmányokban fordulnak elő. Ilyen például a bolgár, horvát, lengyel, magyar, orosz, ukrán, román, szlovák vagy szlovén alkotmány. A többségük az 1989 utáni demokratikus átmenet során született, bár léteznek kivételek. Ilyen volt például a szocialista Jugoszlávián belüli Szlovénia alkotmánya. A nemzeti felelősségi klauzulák tartalma és terjedelme eltérő lehet. A többségük csak a külföldön élő nemzeti kisebbségek kulturális és oktatási megsegítésére vonatkozik, amelyet az anyaország szeretne nyújtani nekik. De léteznek konkrétabb és általánosabb tartalmú klauzulák is. A nemzeti jogalkotók rendszerint ezen klauzulák alapján fogadtak el később az ún. státus vagy kedvezménytörvényeket. Az alkotmányos szöveg csak egy keretet jelenti ezen törvények vagy rendeletek számára. Ezek a klauzulák nem szoktak definiálni a külföldön élő honfitárs fogalmát, inkább az anyaország felelősségére és potenciális kötelességeire koncentrálnak. Gyakran kitérnek a különböző támogatási és kapcsolattartási formákra is. Ezek a klauzulák nem tévesztendők össze az adott államnak a saját állampolgárainak külföldön nyújtott védelmével. Annak általában két formája van – a diplomáciai és konzuli védelem. A szomszédos államokban és a tágabb diaszpórában élő nemzettársaknak ugyanis alapvetően nincs az eredeti államuk állampolgársága, vagy ha van, akkor a másik állampolgárság megléte miatt nem tudnak rá hivatkozni. Az újszerűségük miatt ezek a klauzulák és a nyomukban született támogatási státustörvények az 1990-es években különböző nemzetközi vitákat váltottak ki, főleg a szomszédos államok között. Ez volt a helyzet a 2001. évi magyar státustörvény elfogadása után is. A vita tárgyát főleg az okozta, hogy ezekben az államok a más országok állampolgárai iránt fejezték ki a felelősségeket, illetve védelmi szándékukat.