kisebbségi marginalizáció
A társadalmi és demográfiai folyamatok nem függetleníthetők a kisebbségi közösség mindennapjait meghatározó politikai és intézményes keretektől. A modern nemzetállamban, amely már csak a hivatalos nyelv használata miatt sem lehet kulturálisan semleges, a kisebbség és a többség viszonyát alapvetően hatalmi aszimmetria jellemzi. Köztes-Európa történetét az utóbbi két évszázadban a birodalmak felbomlása és a nemzeti közösségek önálló államiságért való küzdelme határozta meg. Magyarország és szomszédai kapcsolatában a XIX. századtól a párhuzamos nemzetépítések összeütközéséből adódó feszültség uralkodott, amely meghatározta az 1920 utáni kisebbségi magyar közösségek helyzetét és az adott országok etnopolitikáját. Az utóbbi mindenütt az egységes nemzetállam létrehozását célozta. A hatalmi aszinkron pedig nemcsak a politikai rendszerben volt jelen, hanem a társadalmi átrétegződési folyamatokban is.
1920-ban a Romániához került magyarság népesedési, urbanizációs, közműveltségi, foglalkozási mutatói jobbak voltak, mint a többségi román nemzeté és az országos átlag. Az intézményesség és a tulajdonviszonyok tekintetében is meghatározó pozíciói voltak Erdélyben. A Csehszlovákiához került magyarság a szlováksághoz viszonyítva hasonló pozíciókkal rendelkezett, míg a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került magyaroknak Bácskában és Bánátban rosszabbak voltak a társadalmi-gazdasági pozíciói, mint az ottani szerbeknek és németeknek.
A három országban alkalmazott etnopolitikát nemcsak ezek a pozíciók különböztették meg, hanem az is, hogy míg a két balkáni országban az egyközpontú, centralizált közigazgatási hagyomány határozta meg az egységesítést, addig Csehszlovákia az Osztrák–Magyar Monarchia helyi közigazgatási modelljét megtartotta, de ügyelt arra, hogy a helyi önkormányzatokban ne alakulhassanak ki párhuzamos etnikai hatalmi központok.
A társadalmi átrétegzés terepét a népesedési, migrációs, asszimilációs folyamatok befolyásolása és a népszámlálási gyakorlatok jelentik. Mindezek hatása a városok etnikai arculatának átalakulásában (elvándorlással, majd döntően a szocialista iparosítással), az anyanyelvi oktatási intézményrendszer korlátozottságában (az oktatási többletteher, esélyegyenlőtlenség az államnyelv elsajátításakor, az anyanyelvi szakképzés és felsőoktatás hiánya), az anyanyelv hivatalos használatának korlátozottságában jelenik meg.
A gazdasági marginalizáció eszközei: földbirtokreformok, agrártelepítések, kollektivizálás, az „altalaj” nacionalizálása; az ipari, kereskedelmi és bankvállalatok nacionalizálása; a határmenti kapcsolatokat és a kisebbségi területeket érintő közlekedési politika; a kisebbségek lakta régiók fejlesztésének mellőzése vagy az iparvállalatok mesterséges telepítése többségi nemzethez tartó munkaerővel; a kisebbségek (gazdasági ágazatok, régiók) fokozott adóztatása; kisebbségellenes hitelpolitika; nemzetiségi numerus clausus a köz- és magánvállalatoknál, illetve bizonyos foglalkozási körökben (diplomácia, hadsereg, belügy); kisebbségellenes külkereskedelmi, adó- és vámpolitika; diszkriminatív tulajdon-visszaszolgáltatási, privatizációs és közbeszerzési politika.
A kisebbségi intézményi hiányosságok területei: állampolgársági politika; anyanyelvi oktatási rendszer működtetése; felekezeti egyenrangúság és az egyházon belüli intézményes nyelvhasználat; nyelvi tájkép biztosítása; önkormányzati közigazgatás korlátozása; a kisebbségek által befizetett kulturális hozzájárulás visszaszármaztatása saját intézményeiknek; kisebbségek közszolgálati médiarendszere.