kollektív bűnösség
A kollektív bűnösséga második világháború után megfogalmazott elv, amely szerint a német nép egésze felelős a háborúért, és ezért az egész népnek bűnhődnie kell. A szövetséges hatalmak ezt az elvet a hivatalos dokumentumokban ugyan nem használták, de a közgondolkodásban ez honosodott meg. A jaltai megállapodás (1945. február) szerint a győztes hatalmaknak nem céljuk „a német nép megsemmisítése, de csak a nácizmus és militarizmus gyökeres kiirtása után lesz remény arra, hogy a német nép méltó életet éljen és beilleszkedhessen a nemzetek közösségébe”. Ezzel a tétellel indokolták a potsdami határozatokban (1945 augusztusában) a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németek áttelepítését Németországba (kb. 5,6 millió személy). Ezt megelőzően az említett országokból, valamint a Baltikumból, Kelet-Poroszországból és Jugoszláviából a Vörös Hadsereg elől kb. 3,5 millió német menekült el Németországba. A szovjet megszállás alá került területekről tömegesen deportálták a németeket a Szovjetunió kényszer-munkatáboraiba.
Az 1945 áprilisában kiadott Kassai Kormányprogram szintén a kollektív bűnösségelve alapján fosztotta meg állampolgárságuktól, alapvető jogaiktól és vagyonuktól – a németek mellett – a csehszlovákiai magyarokat is (a „hontalanság évei”). A kollektív bűnösségelve itt különböző jogi formában jelent meg (pl. a 143 köztársági elnöki ún. Beneš-dekrétum közül 13 tartalmazza), de lényegében az egyéneket a kisebbségi közösséghez tartozásuk miatt büntette (kitelepítés, lakosságcsere, vagyonelkobzás, reszlovakizáció). A II. világháború után szintén erre az elvre hivatkozva követték el a magyarokkal szemben az atrocitásokat Kárpátalján, a Vajdaságban és Erdélyben.