Korenizációs politika
A fogalom az orosz nyelvből ered, ahol a bennszülött, tősgyökeres népeket “korennije” jelzővel illetik meg. A korenizációs politikát a polgárháború utáni szovjet bolsevik vezetés folytatta az 1920-as években. Bár J. V. Sztálin nemzetiségügyi népbiztos is egykor a szorgalmazói közé tartozott, később a nagy átalakulás (1929-1933) alatt szakított ezzel a politikával. A kiindulópontja az volt, hogy a volt cári birodalomban hatalomra került radikális szocialista mozgalomnak nemcsak a föderalizmussal és autonómiák biztosításával kell maguknak megnyerni a nemzetiségeket, hanem a saját anyanyelvű kultúrájuk támogatásával és a szocialista eszmékhez lojális értelmiségük felnevelésével is. Az előbbi abban a segítségnyújtásban is megnyilvánult, amelyet az oroszajkú nyelvtudósok nyújtottak a különböző peremvidéki népek írásbeliségének a megteremtése során. Az utóbbi azzal is járt, hogy a nemzetiségi vidékeken az odavalósi, titulárisnak is nevezett, azaz a helyi többségi nemzetiséghez tartozó pártkáderek kezdték betölteni a vezető posztokat. A Szovjetunió soknemzetiségű, de alapvetően oroszajkú elitje így könnyebben tudta elképzelni az előttük álló nagy átalakítást. A frissen felnevelt nemzetiségi vezetők mögött azonban rendszerint ott álltak a központi területekről érkezett, többnyire európai származású tisztviselők. E politika legfőbb pozitívuma az írástudatlanság felszámolásának elősegítése és az elmaradott vidékek műveltségi szintjének növelése volt. Továbbá segítette létrehozni a perifériák helyi születésű vezető elitjeit. Bár a sztálinizmus éveiben nem nagyon ügyeltek ezekre a külsőségekre, a hruscsovi személyzeti politika részben visszatért ehhez a stratégiához. Az 1950-es évektől kezdve megint a helyi születésű és kultúrájú hivatalnokok álltak az egyes köztársaságok élén. Ez a tény – a szovjet föderalizmus intézményi örökségével együtt – a rendszerváltás alatt nagyban megkönnyítette a birodalmi dezintegrációt és a posztszovjet nemzetállamépítést.