Lakosságcsere
A politikai és az etnikai határok összhangba hozása a nacionalizmus 19. századi kibontakozása óta a nemzeti mozgalmak és nemzetállamok egyik fő céljának számított. E törekvések érvényesítését azonban sokáig hátráltatták a multietnikus birodalmak és a régiók kevert etnikai viszonyai, különösen Közép- és Kelet-Európában. Az ellentmondás feloldására a 20. század elején merült fel a lakosságcsere elképzelése, amely a század folyamán – a népirtásokon, elűzéseken és áttelepítéseken túl – nagymértékben hozzájárult az egyes országok etnikai heterogenitásának csökkenéséhez. Az első szervezett lakosságcserékre a Balkánon került sor az Oszmán Birodalom kiszorulásával és a balkáni (nemzet)államok területi konszolidálódásával egy időben. A Balkán-háborúkat kísérő nagyarányú népességmozgások mellett 1913-ban bolgár-török, 1914-ben pedig görög-török viszonylatban születtek megállapodások a lakosságcseréről. Az utóbbira azonban már csak az Oszmán Birodalom felbomlása után és a véres görög-török háborút követően kerülhetett sor 1923-1925 között. A Bulgáriával kötött neuilly-i békeszerződés rendelkezett a Görögország és Bulgária között már 1913 előtt elkezdődött lakosságcsere befejezéséről is, ami 1927-ig tartott. A második világháború alatt zajlott le az 1940-es román-bolgár lakosságcsere, míg a Lengyelország és a Szovjetunió közötti népességmozgások már a háború utáni új rendezésbe illeszkedtek. A második világháború alatt a magyar-román lakosságcsere is felvetődött, ám végül csak egy “spontán” – kb. 200-200 ezer főt érintő – népességcsere valósult meg 1940-1944 között. Mivel a háború után a nyugati nagyhatalmak nem járultak hozzá a csehszlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítéséhez, Csehszlovákia és Magyarország lakosságcsere-egyezményt kötött 1946-ban. Ennek megfelelően kb. 70 ezer szlovák települt át önként Csehszlovákiába, míg a prágai kormány 1945-1948 között összesen közel 90 ezer magyart kényszerített távozásra az országból.