nemzetpolitika előtörténete
A nemzetpolitika kifejezést a XIX. század második felétől kettős értelemben használták. Egyrészt a magyarországi nemzetiségek politikai törekvéseire vonatkoztatták, másrészt Magyarország szuverén érdekeinek kifejezésére. Ez utóbbi tartalom vált általánossá a század végére, elsősorban a pártpolitika feletti, a politikai közösség egészét érintő kérdésekre vonatkoztatva. A két világháború között a határon túli és a magyarországi közös érdekek együttes megjelenítésére szolgált. Az 1980-as évek végén kezdődött a nemzetpolitikai fordulat. 1988-ban az MSZMP vezetése nyilvánosan is a magyar nemzet részének ismerte el a határon túli magyarságot, majd a Németh-kormány 1988–1989-ben külön intézményeket hozott létre a hazai kisebbségek és szomszédos országokban élő magyar kisebbségek kérdésének kezelésre. A nemzetpolitika kifejezés a kilencvenes években vált ismét elfogadottá, amikor a magyar állam külhoni magyarokra vonatkozó politikájának megnevezésére használtak.
A kisebbségi magyar közösségek helyzetének kezelésére, a nemzeti homogenizációra törekvő többségi állam marginalizációs törekvéseinek (kisebbségi marginalizáció) felülírására a magyar kormányok a XX. században hét korszakos stratégiai célt fogalmaztak meg. A két világháború között a magyarok által lakott vagy a teljes történelmi államterület visszaszerzésére irányuló területi revízióvolt a meghatározó cél, és ebben társadalmi konszenzus volt. Az 1938–1941 között visszacsatolt területeken a társadalmi-gazdasági revitalizáció és a magyar szupremácia megteremtése volt a legfőbb cél, a nemzetiségi politikát pedig a nyelvhasználati jogokra és a reciprocitás gyakorlatára alapozták. 1945 után a kollektív magyar bűnösség vádjának elhárítása, a kitelepítések megakadályozása és a lakosságcsere korlátozása volt az eszköztelenné vált magyar kormányzat legfőbb célja. A kommunista pártvezetés nyilvánosan a másik ország belügyének tekintette a nemzetiségek ügyeit, sőt az osztályharc megszűntével azokat automatikusan megoldottnak hirdette. A Kádár-korszakban a határon túli magyarok iránti felelősség 1968 után elkezdődött hazai tematizálását az tette lehetővé, hogy a párt- és államvezetés a politikai stabilitás érdekében ezzel remélte kifogni a szelet a rendszert a nemzeti sérelmek emlegetésével bírálók vitorlájából. Az 1980-as évek elejére a társadalomban a nemzeti érdekek és értékek kezdődő tudatosulása a legnyilvánvalóbban a határon túli magyarokhoz fűződő kapcsolatok tematizálásában jelent meg. Ugyanakkor a kisebbségi magyar ellenzéki csoportok és a jelentős magyarországi ellenzéki körök is kimondták, hogy a szocializmus keretei között, demokratikus önkormányzati jogok nélkül a nemzetiségi kérdést nem lehet kezelni. A magyar kisebbségek helyzetének – különösen romániai – rosszabbodását a nemzetközi kisebbségi jogok felé nyitó, azok elfogadását szorgalmazó magyar külügyi vezetés fokozott aktivitással próbálta ellensúlyozni. Így az 1988 elején tett hivatalos nyilatkozat, mely szerint a határon túli magyarság a magyar nemzet része, nemcsak a kisebbségi magyarságnak szóló üzenet volt, hanem az állampolgárságon alapuló politikai nemzet koncepciója mellett az etnokulturális közösségi integrációt is megerősítette. A rendszerváltás alatt és után pártpolitikai egyetértés volt abban, hogy a magyar kisebbségi közösségek intézményrendszerének létrehozása és szülőföldön való boldogulása az elsődleges cél, és ennek alapvető garanciája e közösségek alkotmányosan elismert autonómiája. Ezt a célt a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele ellenére sem sikerült elérni, így az európai uniós tagság és a Balkánon elfogadottá vált kettős állampolgárság intézménye egyre inkább a kulturális nemzet határok fölötti integrációjára helyezte a hangsúlyt.