Többség kisebbsége
A modern nemzetállamok kiépítésének 18-19. századi kezdetei óta számos multietnikus államalakulatban fogalmazódott meg problémaként az a jelenség, hogy a domináns (önmagára “államalkotóként” tekintő) nemzet egyes csoportjai bizonyos térségekben (számbeli) kisebbségben éltek. Közép- és Kelet-Európában ide tartoztak például a Habsburg Birodalom cseh, lengyel, ukrán és délszláv lakosságú tartományaiban élő németek (és osztrákok), a cári Oroszország perifériáin élő oroszok, a felső-magyarországi és erdélyi magyarok – még akkor is, ha sem Ausztria, sem Oroszország nem határozta meg magát nemzetállamként. Az első világháború után ugyanebbe a helyzetbe kerültek a dél-tiroli olaszok, a szudéta-vidéki csehek, a dél-szlovákiai szlovákok, a székelyföldi románok és a kelet-galíciai, valamint volhíniai lengyelek. A második világháború vége óta a jelenséggel például Dél-Szlovákiában, Románia székelyföldi régiójában, Észtország és Lettország orosz határmenti sávjában vagy Dél-Tirolban lehet találkozni. Puszta léte – a nemzetállami eszme cáfolataként – mindmáig kihívást jelent a domináns nemzeti elitek nemzetiesítő törekvéseire. A “többség kisebbsége” sajátos közösségeket alkot az egyes, túlnyomóan valamilyen kisebbség által lakott régiókban: tagjai a helyi elitek részeként általában az állam támaszainak számítanak, különösen a közigazgatás vonatkozásában. A nemzetállami eszme azonban a helyi – tényleges – többséggel való együttélésüket is befolyásolja. Ugyanis mindenhol többségiként tekintenek magukra, “otthonosságuk” így elkerülhetetlenül konfrontálódik a másik közösség “otthonosságával”. A különleges helyzetükre való hivatkozás visszatérő érvként jelenik meg a többségi nyilvánosságban: ügyüket (“védelmüket”) gyakran instrumentalizálják, és az autonómia elleni nemzetállami diskurzus fontos elemét alkotja.